A pakisztáni határhoz közel eső egyik afgán faluban született második gyermekként. Egyszerű földműves családban nőtt fel, egy kis darab földjük, pár állatuk volt, de elégedettek voltak a sorsukkal. Fivére azonban, ahogy egyre idősebb lett, szeretett volna kitörni a földműves létből, ezért jelentkezett a katonaságba. Amikor a környéken híre ment, hogy az S. család legidősebb fia katonának állt, a családot elkezdték fenyegetni a tálibok.
Többszöri fenyegetés után az idősebb fiú végül hazatért a katonaságból, abban bízva, hogy akkor a családja ismét nyugalomban élhet. Szerencsétlenségére hazaérkezése után az első este rájuk törtek a tálibok. Az éj leple alatt érkeztek, és meggyilkolták Zaid fivérét, a családja szeme láttára. A család ezzel nem szabadult, a tálibok már Zaidot akarták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Újra kezdődtek a fenyegetések. A család kölcsönöket kért, hogy a gyermeküket ki tudják menekíteni. Zaid elindult. Hosszú, viszontagságos út volt, rengeteg félelemmel a tengeren, az éjszakai erdőkben az állatoktól rettegve, majd a határmenti fura börtönbe zárva, ahonnan nem tudta, hogy szabadul-e még.
15 évesen utazta át a fél világot, és mire megérkezett, elfogyott az ereje. Az otthon és az úton történtek kísértették éjjel-nappal. Nem tudott enni, nem tudott aludni, ingerlékeny volt, nem értette a hirtelen jött sok szabályt, nem látta értelmét, hogy felkeljen reggel és egy számára teljesen ismeretlen nyelvet tanuljon. A fejében végtelenített filmként látta maga előtt a testvére halálát, és rettegett a családjáért.
Mi Fóton találkoztunk vele. Akkor sovány, meggyötört fiú volt, kissé bizalmatlan, nehezen értette, hogy a beszélgetés mégis miben tudna neki segíteni. Végül megbarátkozott velünk, beengedett a belső világába és lassanként meg tudott érkezni ide, Magyarországra. Képes volt már jelen lenni, koncentrálni, elkezdte az iskola is érdekelni, és bár minden nap sokszor eszébe jutott az otthon maradt családja, már nem érzett olyan erős bűntudatot azért, hogy neki vélhetően jobb élete lesz.